VII. Kleopátra alakjának népszerűsége ma is töretlen. Nem véletlen, hogy Hollywood újra feldolgozza történetét, az egyiptomi királynő bőrébe pedig ezúttal Gal Gadot fog bújni. Az első, Kleopátra alakját filmre vivő alkotás 1917-ben készült el, legutoljára pedig 1963-ban dolgozták fel mozifilmes alakban (az Asterix és Obelix: A Kleopátra-küldetést nem számítom ide, sem a tévébe szánt alkotásokat), ahol is Elizabeth Taylor formálta meg. Ez a film képezi mai írásunk tárgyát. (Nem gondolom, hogy beszélhetünk spoilerekről egy több mint 50 éves film esetében.)
Elindult Facebook-oldalunk! Ha szeretnél értesülni az új posztokról, kövess minket!
Két részből áll ez a szó szerint eposzi mű. Az első rész a Kr. e. 48 – 44. közötti időszakot öleli fel. A pharszaloszi győzelem utáni pillanatoknál veszi fel a fonalat: Caesar győzött, Pompeius pedig elmenekült, méghozzá Egyiptomba. Ide követi őt az immáron consuli rangba emelkedett triumvir. XIII. Ptolemaioszra a történetírók sem emlékeztek jó szájízzel, az uralkodót így itt is ekképp ábrázolják. Kleopátra és Caesar találkozása a legendás alakban (ti. szőnyegbe csavarva csempészték Alexandriába, a valóságban ugyanis takarókba burkolták) történik.
Caesar és Kleopátra történetének képernyőre vitele követi a valóságot, ami az eseményeket illeti. Azonban XIII. Ptolemaiosz és lázadásának mikéntjét nem fejtették ki, pusztán egyszer csak lázadók támadnak a városra. Azt azonban helyesen mondják, hogy ekkor égett le a híres alexandriai könyvtár. Sőt, azt is megemlítik, hogy (Pergamoni) Mithridatész (bár a magyar szinkronban helytelenül Mithriadész szerepel) elindult, hogy megsegítse Caesart. Bár lövésem sincs, hogy ki az az Akhillesz, akiről a filmben beszélnek… Ptolemaiosznak Caesar itt is megengedi, hogy a lázadók közé menjen (igaz itt mások a körülmények). De még Brutus és Caesar kapcsolata is viszonylag jól kerül a szemünk elé. Természetesen itt is megjelenítik azt, hogy egy senatusi ülésen nem tud felállni a betegsége miatt. XIV. Ptolemaioszról (Kleopátra 11 éves öccse és férje) teljesen megfeledkeznek.
Kleopátra (Elizabeth Taylor) és Caesar (Rex Harrison) a filmben
Vannak azonban pontatlanságok a filmben. Először is a páncélok: a rómaiaké olyanok, mint amik valami Rubens-képről másztak volna le. A római pajzsok, te jó ég, szörnyűek. A ptolemaida harcosok évszázadokkal azelőtti egyiptomi harcosokként ábrázolták, páncél nélkül. A film első részében felbukkan egy testudo (teknősbéka), ahogy az kinéz, arra nincsenek szavak.
Kleopátrának Catullust szavalnak, ez a tény önmagában nem elképzelhetetlen, ahogy az sem, hogy Caesar is szereti a verseit. Azonban egy dolgot azért itt megjegyeznék, csak úgy, lábjegyzetben. Ekkor ugyanis lezajlik egy párbeszéd, melyben Kleopátra azt kérdezi, Caesar miért nem öli meg Catullust, hiszen a költő nem kedveli a consult? Mire ő azt válaszolja, azért mert ő viszont kedveli Catullust. Ezt rendbe tenném. Caesar Kr. e. 48-ban érkezik Egyiptomba. Catullus Kr. e. 54-ben (tehát hat évvel az események előtt) meghalt. De lehet, hogy a későbbi dictator csupán ferdített egy picit…
Félreértelmezik a dictatori címet. Úgy ábrázolják, mintha dictatorként is hallgatnia kellene a senatusra, pedig éppen a teljhatalom az, ami ezzel a tisztséggel jár. Azt azonban megjegyezném, hogy nem hangzik el az utókor által ideköltött, híressé vált mondat – és ez nekem tetszett.
A film első része azzal zárul, hogy Antonius igyekszik Caesar... nyomdokaiba lépni, és szerelmet is vall rögvest Kleopátrának…
A díszletekre nem lehet panasz ma sem.
… Majd eltelik három év, megtörténik Philippi (ott győzi le Antonius és Octavianus Caesar gyilkosait), és köztük nem történik semmi. Ennek ellenére az első estén már ágyba bújnak. Ezt inkább a karakterek kidolgozatlanságának tudom be.
Téves információ, mely szerint Octavianus száműzte volna Lepidust Rómából – az a szerencsétlen egyszerűen csak meghal. S bár történik hasonló mozzanat (ti. Antonius és Octavianus megfosztja őt nyugati területeiről, s megkapja a filmben említett részeket), abban Marcus Antonius nyakig benne volt. Szerencsétlen Agrippa kinéz vagy hatvannak, pedig ekkor a közelében sincs ennek (az actiumi csata van krisztusi korban).
Fontos karakterpillanatok kimaradnak. Ily’ módon nem tudjuk, vagyis nem látjuk, hogy Antonius miért akar Egyiptomban maradni (Kleopátrán kívül, persze). Egyik pillanatról a másikra válik a hadvezér katonából egy henyélő, szerelemtől elvakult fickóvá.
Az tetszik, hogy miután Kleopátra értesül Antonius és Octavia házasságáról, és a római visszatér, azért a királynő bekeményít.
Itt is helyes sorrendben ábrázolják az eseményeket egyébként, néha utalnakis Octavianus Antonius elleni propagandájára is – a senatusban felszólalók ennek lenyomatai. Legalább Antonius sikertelenségei kimaradtak, s a következő momentumot a válás, és a két triumvir közötti szakítás jelenti. Érdekes, hogy a senatus már ekkor Augustusnak hívja, pedig csak Kr. e. 27-ben „kenik fel”.
Kleopátra és Antonius (Richard Burton) a filmben
A páncélokkal itt sem vagyok kibékülve, sem a pajzsokkal (bár az egyszerű legionariusok páncélja jobban néz ki). A tunikák néha olyan rövidre szabottak, hogy bizonyos körökben manapság megirigyelnék. Szerencsétlen egyiptomi hajók, ahogy kinéznek, nem igazán hadi célokra lettek tervezve.
Antonius Actium idején még mindig teljesen rómaiként gondolkodik, aki kicsit megsértődik saját embereire, pedig ekkorra már sokkal inkább hasonlított egy keleti despotára. Sokszor sajnos most is inkább elmondanak, semmint megmutatnak dolgokat. Kleopátra kétszer mondja el Antoniusnak, hogy mi ellenfele terve, és ezt úgy interpretálják, hogy az egyiptomi hajszolta bele „férjét” a háborúba.
Octavianus eszét egyáltalán nem ábrázolják. Pedig, ha már ilyen sokat szerepeltetik, illett volna ebből bemutatni valamit. Értem, hogy nem hadvezér, de rendkívül ravasz politikusról beszélünk, és ebből csak annyit látunk, hogy Philippinél beteg, Actiumnál meg csak fekszik, mint egy darab… .
Szegény Antonius furcsa mód’ végzi a filmben. De nem ez a dühítő, hanem az, hogy kengyelt használ… Az ugyanis majd csak a Kr. u. 5. században jelenik meg Európában.
Antonius halálában akár egy operaénekes: öngyilkosságot követ el, majd még hosszú perceken keresztül (a filmen ezalatt több óra telik el) értekezik a szerelemről. Octavianus és Caesar között végül párhuzamot vonnak, mégpedig ellenségük halálára adott reakcióik alapján – de pusztán ennyi. Teszem hozzá, hogy Caesar dühe Pompeius halálakor reális volt, addig a későbbi Augustus dühe Antonius halála felett már kevésbé. Ráadásul Caesarion történetét elfelejtik lezárni, kisétáltatják az ajtón, és ennyi.
Octavianus (Roddy McDowall) a filmben
Kleopátra úgy végzi, ahogy az ismert. De az nagyon tetszett, hogy Octavianus felajánlja neki: megtarthat mindent, ha „elkíséri” őt Rómába, a diadalmenetére – nyilvánvalóan úgy mutogatták volna őt a Városban, ahogyan kicsivel több, mint 1500 évvel később Caterina Sforzát, ugyanott.
A díszletek mindkét részben monunemtálisak, már-már megalománnak hatnak. Gondolok itt Kleopátra első bevonulására Rómába – szerintem azt kicsit „túltolták”.
Összességében az első rész nekem jobban tetszett. Kleopátra Caesarral való kapcsolata sokkal érdekesebb – és pontosabb! – volt, mint Antoniusszal való kapcsolata. A történéseket általában pontosan követi a forgatókönyv, ilyen tekintetben nem tudnék nagy, zavaró hibát mondani. Részleteiben már kevésbé jelenteném ki ugyanezt, de ezek még nem zavarnak. Mai szemmel nézve sajnálatos, hogy Kleopátra csaknem háttérbe szorul, és szeretői több játékidőt kapnak, mint ő. A királynő szép, ez igaz, de intellektusából szinte semmi nem mutatkozik meg, bár Antoniusnál mindenképp okosabbnak gondolom.
Azonban megvoltak a maga pillanatai. Könyörgöm, Kleopátra két római államférfit is letérdeltet! A „mindent elsöprő szerelmet” az akkorinak megfelelően ábrázolták. A történet romantikus részeit teljesen jól abszolválták. A királynő másképp viszonyult szeretőihez, és ezt, azt gondolom, tudtunkra adták. Caesarban politikai szövetségest látott, Antoniust pedig szerette. Azonban mégis kicsit romantizál, főképp Antonius tekintetében, aki nem vesz fel (itt) keleti identitást, megmarad rómainak.
Annak idején, a történelmi nagyjátékfilmek aranykorában ez teljes mértékben megérdemelte a díjesőt, amiben részesült. Mivel a történéseket tekintve nem alkalmaz túl sok fikciót, és azt is csak indokolt esetben, simán az „Ajánlott” kategóriába sorolandó. Csak a katonák felszerelése felett hunyjunk szemet.
