Az I. világháború az újkori emberiség egyik legnagyobb tragédiája. A négy évig tartó világégés összesen kb. 14 millió áldozatot követelt. Az egyik vesztes fél Németország volt; Erich-Maria Remarque, részben saját élményeire alapozva 1929-ben adta ki regényét, mely a Nyugaton a helyzet változatlan címet viselte. Remarque húsbavágó módon írta le az átlagos német katona szenvedéseit. Háborúellenessége felkeltette a nácik figyelmét – égették is a könyveit. A regényéből 1930-ban, majd 1979-ben készült film – mindkettő amerikai produkció. A németek (kicsit kilépve a Holokauszt-sérültségből) 2022-ben dolgozták fel a művet. Hogy hogyan, az véleménycikkünkből kiderül.

 Elindult Facebook-oldalunk! Ha szeretnél értesülni az új posztokról, kövess minket!

Ezt a filmet kétféle szempontból kell vizsgálni. Egyrészt, meg kell néznünk, hogy hogyan teljesít, mint könyvadaptáció. Azután meg kell vizsgálnunk azt is, hogyan működik, mint első világháborús film.

Kezdjük először az első szemponttal. Hogyan is sikerült adaptálni a regényt?

A könyvet szinte semmilyen szempontból nem követi a film. A regény karaktereiből összesen hármat (Paul, Tjaden és Katzinsky) használ, mindenki mást kihagy.

A cselekményt 1915-16 fordulójáról átteszik 1917-re (amikor egyébként Remarque kerül a frontra), a film sztorijának nagy része viszont 1918-ban játszódik. Ez nem feltétlenül baj, hiszen izgalmas időszak – de a cselekményből rengeteg, egyébként fontos dolog kimarad. Viszont a regényben ezek a fiatalok a háború közepén kerülnek a frontra, és Paul a háború végéig életben marad. Kimarad a kiképzésük, kimarad a közgyűlöletnek örvendő Himmelstoss tizedes; kimarad, hogyan szakad rájuk a temető egy tüzérségi támadás közben, kimarad, hogy hogyan töri meg őket a front – kimarad, hogy hogyan válnak üressé.

Sok karakter meg sem jelenik, olyanok, akiknek halála egyébként megrázza Pault – gondoljunk csak Franz Kemmerichre, és a csizma-dilemmára. De végtelenül fáj a már említett Himmelstoss  hiánya, pedig a tizedes az, akinek jelenléte összerázza a szakaszt a szadista jellemével.

Néhány jelenetet mégis sikerül átemelni az eredeti műből. Ilyen a liba-lopás, vagy az, amikor a század nagy veszteségekkel tér vissza, és elérik, hogy az élelmezőtiszt kiadja az egész századnak való élelmet (és dohányt). Ja igen: összesen ezt a kettőt használja a film, mert minden mást igencsak megváltoztatnak a mozgóképen. (Ill. Kat halálának körülményeit szinte szó szerint átemelik a regényből – csak a halálos seb kiindulópontját teszik teljesen idiótává.) Sajnos az a jelenet, amikor Paul egy gránáttölcsérben reked egy francia katonával, nem kellően kidolgozott, és ez nagyon szomorú, mert az egy sarokpontja a történetnek. (Ti. ezzel a jelenettel az ellenség emberivé válik a főhős számára. Olyanná, aki maga is él, lélegzik, családja van, akik várják haza – és ő, Paul, most elintézte, hogy mégse menjen haza.)

Összességében nagyon sok dolog kimarad, ami egyébként személyessé teszi a regényt. Merthogy az E/1-ben íródott, és Paul minden érzésébe, gondolatába beleláthattunk. Mégse lett Paul az igazi főszereplője, mert megszakítják a fegyverszüneti tárgyalások résztvevőinek kálváriájával – úgy, hogy Paul Bäumer a fegyverszüneti tárgyalások idején egy hónapja halott volt. Mint könyvadaptáció, nagyon nem működik.

Milyen lett, mint első világháborús film?

Ezt is ketté kellene bontani. Az egyik pont az, amikor a tárgyalóasztalokat látjuk, a compiégne-i erdőben lévő vasúti kocsit. Ez az a szál, ami tök felesleges a történet szempontjából. Értem, hogy Daniel Brühl majdnem híres színész Hollywoodban, és vele együtt megnyílik az út a tengerentúli értékesítés előtt – de Matthias Erzberger nem annyira izgalmas karakter, hogy bekerüljön a filmbe – pláne nem ebbe a sztoriba, ami egyébként az egyszerű katonák szenvedéseiről (kellene) szóln(i)a. (Spoiler, de a film cselekménye után meghal. És?) Szóval ez így önmagában nem tetszett.A másik szál a harctéri jelenetek szála. Ez néhol sokkoló tud lenni (a lángszórós jelenet kifejezetten jó), és a hangulatot némileg sikerül megragadni. Sajnos azonban, ha megnézzük, a lecke felmondása megtörtént, de ennél több nem sikerül. Megvan a sár, a patkányok, a német katonák éhezése – de, mivel a karaktereket nem bontják ki, nem is nőnek hozzánk, így nem érezzük át a szenvedést. Pedig az egyszeri nézőnek kell az azonosulási pont, és azt itt nem nagyon találunk. Persze, vannak jófej karakterek, akiknek vannak jó beszólásaik – de a nevükre nem emlékszünk. (Amennyiben viszont a film célja az volt, hogy mi is úgy nézzünk az újoncokra, mint az egyszeri katona, aki már a gránát hangjából is megmondja, hova csapódik, és nem foglalkozik az újoncok nevével, akkor tökéletesre vizsgázott a film.)

A film üzenete viszont érthető, és szájbarágóssága ellenére nekem tetszik a metafora. Mindenki élete egy nagy körforgás (szinte már danse macabre), mindenki csak egy zubbony. Ha meghalsz, helyetted jön egy másik, aki ugyanolyan naivan érkezik oda, ahol meghaltál, mint te (ráadásul a te zubbonyodban). Kár, hogy ezt nem sikerült teljesen átadni.

A látványt tekintve a film „szép”, amennyiben lehet egy ilyen filmre ezt mondani. A tömegjelenetek, és minden „gyönyörűen” filmezett. Sajnos azonban a tankokat úgy használja a film, ahogy az I. világháborús tankokat sosem (modern módon, önálló csapásmérő erőként alkalmazza őket az ellenség, holott ekkor még csak a gyalogságot kísérték).

Szomorú vagyok, mert vártam a filmet. Sajnos az a pokol, amit a regény leír, „nem jött át”. Néha megjelenik, néha beinteget a rendezői jobbról, de teljes alakjában sosem látható. A békedelegáció szarakodása tök felesleges, mivel a regénynek pont az a lényege, hogy a főhős egy olyan napon esik el, amikor semmi szokatlan nem történik. Persze, halnak meg emberek aznap is, de összességében „Nyugaton a helyzet változatlan”.

Nem vagyok elégedett.

Ps.: De a szereplők legalább fehérek.

Ps2.: A jövőben még értekezünk az 1979-es filmről. Álljon mementóul itt annak egy plakátja - mert az minden szempontból jobb, mint ez.