Ha kell meghatározó, háborús (mini)sorozatot mondani, mindenkinek Az elit alakulat (Band of Brothers) jut eszébe, és teljes joggal. Steven Spielberg és Tom Hanks meghatározó sorozatot tett le az asztalra 2001-ben. Egészen 2010-ig nem is volt párja, de abban az évben sugározták A hős alakulat (The Pacific), szintén Spielberg és Hanks közbenjárásával. E két sorozatról lesz ma szó.

Elindult Facebook-oldalunk! Ha szeretnél értesülni az új posztokról, kövess minket!

A két sorozatot az alkotók személye, valamint a II. világháború köti össze, semmi más. Illetve még az, hogy mindkét minisorozat visszaemlékezéseken, vagy komoly kutatásokon alapuló könyvön, vagy könyveken alapszik.

Az elit alakulat a 101. légiszállítású hadosztály 506. ezredének E századának történetét meséli el. A sztorit Stephen E. Ambrose dolgozta fel egy meglehetősen vaskos kötetben (szintén Az elit alakulat címet viseli magyar fordításban – olvastam). Az író más témakörökben is végigjárja az amerikai haderő Nyugat-európai harcait, Magyarországon ez jelent meg először, gondolom, a sorozat apropójából. E könyvében az Easy század (akkor) még életben lévő tagjaival készített, több száz órányi interjúját dolgozza fel, de él a forráskritika eszközével. Röviden összefoglalva: az alapanyag adott, és kellően pontos, ráadásul a 150%-os veszteséget elszenvedett század története mozgóképes feldolgozásért kiáltott.

A sorozat eseményeit a bajtársiasság témája köré húzzák fel (amellett, hogy elég pontosan lekövetik a könyv eseményeit). Az összetartás, a másikért szó szerint a „halálba menés” gyakorlatilag minden részben megjelenik. Már az első, Curahee címet viselő részben is van erre példa. Az átélt, meglehetősen drámai képsorokat megfűszerezi a fanyar katonahumor, ami valahol még életszerűbbé teszi az egészet. Főleg, hogy két perc múlva újra minden és mindenki felbolydul, cikáznak a lövedékek.

A forgatókönyv mellett ott az igényes háttérmunka: a díszletek, a felszerelések, és a tény, hogy a CGI helyett (az akkor annyira nem dívott) rengeteg statisztát, és megépített harcjárművet alkalmaztak. A smink, a sebek, a leszakadó végtagok, a kiforduló belek látványa csak hozzátesz a naturalista ábrázoláshoz.

A színészek között olyan nevek fordultak meg, mint David Schwimmer (a Jóbarátok Ross-a), Damian Lewis (Homeland), Ron Livingston (pl. Szex és New York), de itt próbálgatta szárnyait többek között Michael Fassbender, Tom Hardy, vagy James McAvoy is.

2010-ben elkészült a „testvére”, amely az 1. tengerészgyalogos hadosztály Csendes-óceáni harcait mutatja be. Ez Robert Leckie: Helmet for My Pillow, illetve Eugene Sledge: Pokol a Csendes-óceánon c. műveket használta fel (utóbbit olvastam csak).

Ez a sorozat más hangvételű. Ezen a hadszíntéren nem volt dicsőség harcolni, valóban maga volt a pokol. Így a széria is azt járja körül, mit is tud kihozni az emberből egy ilyen háború. Az ellenség fanatikus, néha civilekre oktrojál robbanóanyagot, ha kell gerillaharcot vív, és az istenért sem akarja megadni magát. (Az, hogy a háború mit tesz az emberrel, természetesen megjelenik a másik sorozatban is, de szerintem ebben ez nagyobb teret kap.) Érdekes megfigyelni Sledge-et az utolsó részben, amikor is munkát keres – ezt mindenki nézze meg. Megrázó párbeszéd.

Abban is más ez a sorozat, hogy nem egy konkrét századot követ végig, inkább két, vagy három főszereplőn keresztül láttatják az eseményeket. Ez pedig a két, már említett szerző (Robert Leckie és Eugene Sledge), melléjük sorolnám még John Basilone őrmestert, aki szintén saját történetszálat kapott, és szintén az 1. tengerészgyalogos hadosztályban szolgált egy darabig (Iwo Jimára már az 5. tengerészgyalogos hadosztály kötelékén belül érkezett).

Bár kevesebb akciót láthatunk a széria tíz része alatt, azokból szerintem bőven elég is. A Csendes-óceáni hadszíntérhez képest a Nyugat-európain ún. „gentlemanly war”-t (úriemberek háborúja) vívtak, mindenféle szempontból. Itt a lángszóró használata mindennapos az amerikaiak körében, míg a japánoknál bevett szokás volt az a fajta védelem, amelynek célja az volt, hogy minél több amerikait küldjenek a másvilágra. A Peleliun játszódó részek emiatt szerintem a legjobban sikerült epizódok. Az ottani harcokat Sledge egyébként is „elég jól” részletezi, és azt gondolom, jól képernyőre vitték a történéseket.

Ekkor már azért használtak CGI-t, de az nagyon szép. A smink, és a hiányzó végtagok itt is gusztustalanok – ez pedig jót jelent!

Az epizódok elején rövid narráció keretein belül ismertetik a hadműveletek aktuális állását, ami segít elképzelni és megérteni a helyzetet, ami szerintem sokat segíthet az egyszeri nézőnek.

A színészekre itt sem lehet panasz. Olyan nevek fordultak meg itt, mint Joseph Mazzello (ő volt Tim a Jurassic Parkban, vagy John Deacon a Bohém rapszódiában), de játszott ebben az azóta Oscar-díjas Rami Malek, vagy a Punisher szerepében brillírozó Jon Bernthal.

Összességében, ha tévében akar valaki a második világháború alatt játszódó, akciódús, de kellően drámai (igaz, néha összekenik pátosszal, de talán ezt megbocsáthatjuk), és kellően pontos történetet látni, akkor ezt a két sorozatot nézze meg. Csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni.